---

- Én Gaius Flavius Aétius Maximus a Római Császárság küldötte és képviselője átnyújtom, - itt elakadt, amikor.

- Uram. Uram! Uram? – hallatszott.

- Igen. – szolalt meg és az érkező felé fordult.

- Látja ott messze azt a kicsi, de jól kivehető porfelhőt?

- Igen látom. – válaszolta.

- Azok ott Hunok és erre tartanak. – mondta az érkező Constantinus.

- Miért gondolod, hogy Hunok? - kérdezte Aétius és folytatta.

- Lehetnek mások is. Nagyon sok nép él itt ezen a vidéken -

- Nem uram azok ott Hunok. Az a porfelhő elárulja Őket. A Hunok közlekednek a pusztai népek közül, egyedül ennyi üres vezeték lóval. Azok okozzák ott azt a kis porfelhőt. Egy Hunhoz három - négy, ló tartozik. Ha a ló, amin ül, elfárad, menet közbe átugrik a másikra. Mindent lóháton csinálnak, esznek, isznak, de még alszanak is menetközben a lovaik hátán. Ezért tudnak ilyen gyorsan száguldozni a pusztákon. – válaszolt Constantinus aztán folytatta.

- Hamarosan itt lesznek. Bevárjuk Őket, vagy megyünk tovább? -

- Te mit javasolsz? – kérdezte Aétius

- Már késő délután van. Ez a hely egészen jónak látszik éjszakára. Közel van a tó, ami mellet nem olyan rég eljöttünk. A liget ahol most vagyunk, a szélén ezzel a pár nagyfával igen biztonságosnak tűnik, baj esetén jól védhető. Az megeshet, hogy később ma már nem találunk ilyen kellemes és nyugodt helyet. Szerintem elég hosszú utat tettünk meg ma is. Azt viszont nem tudom, mikorra kell megérkeznünk. Minden Öntől függ uram. - válaszolta Constantinus

- Jól van, nem bánom. Maradjunk. Én nem sietek sehova. Uldin a Hunok királya remélem csak meg vár. – mondta Aétius és közben nevetett.

- Uram a Hunok nem Uldinnak mondják hanem Huldinnak. Van még egy másik királyuk is. Az Ő neve Donat. Az ottlétem alatt sajnos nem tudtam kideríteni róluk semmit, A Hun nép nem egy közlékeny, fajta. Velem, mint rómaival nagyon kevesen álltak szóba. A két királyuk közül melyikük bír nagyobb hatalommal és, hogy éppen hol tartózkodnak senki sem árulta el nekem. Az viszont tény, hogy már az ott tartózkodásom elején közölték velem ne nagyon kérdezzek, az uralkodóházzal kapcsolatban semmit sem. A helyzet némiképp idővel változott és pár dolgot azért még is csak megtudtam róluk meg a családjukról. Azt sem tudom, hogy Önt kettejük közül ki fogja fogadni majd. Én nekem sajnos nem adatott meg, hogy valamelyikükkel is találkozzam. – mondta Constantinus

- Nekem aztán mindegy Uldin vagy Huldin, de megjegyeztem tehát Huldin a nagy királyuk neve. Szólj Litoriusnak maradunk, intézkedjen. A kocsikat helyezzék el félkörívben. Az állatokat vigyék a tóra itatni és őrök kíséretével hagyják is ott őket éjszakára. A sátrainkat állítassa fel. A többit tudja, ahogyan ilyenkor szoktuk. Nagyon meleg kezd lenni ezen a vidéken. Úgy látom itt is szokatlanul magasan jár a nap. – mondta Aétius és kissé elfordult.

A szeme sarkából még látta, hogy Constantinus sietve elmegy. A gondolatai már megint a beszédjén jártak. A beszéd, amit majd mondania kell, mikor átadja a császár levelét a Hunok nagykirályának. Azt nem tudta, hogy Huldin a Hunok királya tud e latinul, remélte tud, ha nem akkor majd Constantinus lefordítja neki. Constantinust pont ezért hozta magával, mert tudta, hogy járt már a Hun birodalomban és jól beszéli a nyelvüket és a senatus is Őt jelölte ki vezetőnek. Az üdvözlő beszéd eleje és az első pár mondat a fontos gondolta magában. Az első mondatott újra és újra átfogalmazta nem tudta eldönteni mi a jobb a „Római Császárság egyszerű szülötte” vagy a „Római Császárság küldötte és képviselője” megfogalmazás. Az ide út során, hányszor, de hányszor próbálta fejben megfogalmazni azt, amit majd mondania kellene, de valahogyan egyszer sem találta jónak, amit kigondolt. A mai nap sem lett kivétel ép ezért, mint annyiszor most is hamar feladta.

Aétius saját maga nem igen találkozott szülővárosában Silistrában Hunokkal. Az anyja mindentől féltette, kíséret nélkül egyedül sehová sem engedte.  A taníttatása folytán később mikor anyja rokonaihoz Rómába került, ugyan megpróbált mindenféle népekkel szóba állni, de még véletlenül sem találkozott egyel sem közülük. Az igaz a Gótoknál lett volna alkalma a Hunok beszédjének elsajátítására, de ott inkább a Gót nyelv tanulása látszott hasznosnak. A lehetőséget miszerint a beszédet Gótul kéne elmondania azonnal el is vetette, hiszen a Gót nem az anyanyelve még akkor sem, ha elég jól beszéli azt. A Gót nyelvel úgy volt, mint az Alánnal, amit gyermekkorában, az apja szabad estéin tanított neki. Az apja Flavius Gaudentius, Pannoniában Alánok között nevelkedett. A rossz nyelvek szerint az apja egész családja Alán volt és így kerültek Pannoniába. Az anyja, ha dühös volt az urára bizony ezt többször is a fejéhez vágta. Az édesapja Alán mivoltának igazolására nem létezett bizonyíték. Az apja sem beszélt Hunul, pedig mint magister equitum sokszor harcolt a Hunok ellen és számtalanszor kínálkozott alkalom a nyelv elsajátítására.

A veleszületett ösztön alapján most viszont olyan érzése támadt valaki áll a háta mögött. A hirtelen megfordulása is ösztönösen történt és valóban egyik sorstársa állt vele szemben. Félix a vele majdnem egykorú daliás katonatárs a jó barát, aki erre az útra is elkísérte.

- Aétius furcsa dolgot vettem észre. Mikor itt letáboroztunk egy lovas figyelt minket. Úgy tettem mintha nem venném észre. De aztán kis idő múlva Ő hírtelen megfordult és elvágtatott. Pár perce megint egy lovast vettem észre. Minket figyelt. Most már elindultam abba az irányba, ahol állt. Ő is azonnal elvágtatott. A furcsa az, hogy mind a két lovas különböző ruhát és fegyvert viselt. A dolgot elmondtam Constantinusnak. Az elmondásom és leírásom alapján Ő az első lovast Hunnak gondolja. A második lovas kilétére nem tudja a választ. Bármelyik itt élő törzs harcosa lehet. – mondta katonatársa.

Áétius az elmondottakon meghökkent, hiszen Ő nem vett észre semmit. Az, hogy a Hunok felderítőket küldenek ahányszor csak útra kelnek számára természetesnek tűnt. A katonai kiképzésük során részletesen tanultak a barbár népek szokásairól így a Hunok felderítőiről is. A Protectores Domestici kadéti iskolán a tanáruk külön fejezetben taglalta a Hunok felderítését és annak mindenkori jelentőségét.  A lehetőséget, hogy a most közeledő Hunok felderítői voltak a látogatóik elfogadta és tényként kezelte. Félixre nézet és a következőket mondta.

- A Hunok tudják, hogy jövünk, benne van a szerződésben. Nem hiszem, hogy megtámadnának, az háborúhoz vezetne. Tudtam, hogy figyelni fognak, de ennyire, ezt nem gondoltam volna. Ne aggódj, elegen vagyunk, nem hiszem, hogy bár ki is megtámadna. És ha mégis akkor itt vagyunk. - és az oldalán lévő gladiusára csapott.

- Félix szólj Litoriusnak és együtt gyertek ide. Ha hinni lehet, Constantinusnak akkor hamarosan itt lesznek a látogatóink. Most elválik, mit tud Constantinus. Azt a pár katonánkat leszámítva, akik beszélnek valamennyire Hunul csak Ö beszéli a nyelvüket. – folytatta Aétius

A sorsában osztozó társa mikor látta, hogy Aétius befejezte megfordult és elsietett. A most már megint magára maradt Római fiú ott állt a nagy fa alatt és tovább töprengett.

- Miért pont Én, hiszen annyi Római patricius családból származó fiatalember van a birodalomban. Az anyja szerint ez egy kiváltság egy hatalmas lehetőség. Köszöni szépen három év a Gótoknál és most megint ki tudja mennyi a Hunoknál. Egy újabb ismeretlen birodalom, ahol még soha nem járt. Most is milyen meleg van, pedig még csak a tavasz elején járnak. A beszéd az a fránya beszéd a gondolatai mindig ide kanyarodtak vissza. Azt kéne mondania, amit a Gótok királyának Alarichnak mondott. Átadta Honorius császár levelét és mondott pár üdvözlő mondatot. Mikor három év eltelte után végre eljött mi az, hogy eljött elmenekült, futva távozott. Nem is köszönt el a gyönyörű Grimhildától. Pedig miket ígért annak a szép szemű lánynak. Most így utólag még saját maga is mosolyog rajta. Talán egyszer visszamegy és hazahozza. Haza? Hova haza? Egyáltalán hol az Ő otthona? Moesia vagy Róma egyik sem jelentett számára semmit. Mint a kivert kutyák bolyongott az egész birodalmon belül. Ő is Félix is és minden Római patricius családban született fiú arról a bizonyos napról álmodozott, hogy majd eljön az a várva várt nap. Igen a nap, amikor lóháton odaállhatnak a saját légiójuk elé és üdvözölhetik a katonáikat. Most, hogy itt áll a Hunok földjén egyáltalán nem úgy néz ki, hogy ez a bizonyos nap karnyújtásnyira lenne. Pedig mindent elkövetett a cél érdekében. Rómában még a Görög nyelvet is tanulta. A Protectores Domestici tisztképző iskolában kiváló eredménnyel végzett, de mégsem helyezték át utána a protectores divini laterishez a császár őrei közé. Talán az anyja és a rokonok féltő keze lehetett a dologban. Hiszen soha nem helyezték véglegesen egy légióhoz sem tribunus praetorianus partis militarisnak pedig nem is egyszer jelentkezett Stilichonál a légiók uránál kihallgatásra. A főparancsnok soha sem fogadta. A nemzetség nevük egyezése alapján, hiszen még a császárt is így hívták azt gondolhatta volna, bárki valamilyen előnyt élvez. -

A töprengését Félix és Litorius érkezése zavarta meg. A két fiú ugyan úgy, mint Ő Római előkelő patricius család sarja és így a Protectores Domestici kadéti iskola után már régen vagy a protectores divini laterisnél vagy a légióknál, mint tribunus praetorianus partis militaris lett volna a helyük. A fiúk a barátai úgy végezték, mint Ő Róma nem engedte el őket hiába is próbáltak a senatus tagjai közül bár kit is megkörnyékezni. A Római szenátussal nem lehetett vitába bocsátkozni. Az akaratuk érvényesült mindenben. Az Ő kijelölése is a szenátorok javaslata alapján történt. A Gót Alarick ugyan megint Őt kérte cseregyereknek, de a senatus a kérést elutasította és inkább a Hunoknak adta, mint az egymásközti béke biztosítékát. A császár csak jóváhagyta a küldetését. A két hű barátja mikor értesült arról, hogy hová küldik azonnal önként jelentkezett a kíséretbe. A senatus bármely tagja természetesen bármilyen ürüggyel bármikor felmentheti és visszarendelheti Őket. A lehetőség fenn állt ezt nagyon is jól tudta.

- Itt vagyunk. Mire gondolsz? Mit tegyünk? – szolt Litorius a barátjához.

- Tudjátok mire gondoltam? Üljünk le itt a fa alatt és kockázzunk. A napnyugtára gondolom a látogatóink is ide érnek, ha erre jönnek egyáltalán. De az is lehet, hogy Constantinus téved, és nem erre jönnek. – mondta Aétius és elsőnek telepedett le a magas fűben.

A két fiú követte a barátjuk példáját és szintén kényelmesen elhelyezkedtek az árnyékot nyújtó nagy fa alatt. A három fiú övének rejtekében kivétel nélkül ott voltak a kockajáték kellékei a dobókockák. A katonai iskolában is, hamar rászoktak arra, hogy ha idejük engedte ezzel a szórakozással mulatták az időt. A játékot pénzben játszották igaz nem nagy tétekben. A játék során minden körben fejenként egy denariust tettek be, így a váltakozó szerencse folytán a nyertes nem igazán lett gazdagabb. A jelenlegi lehetőségekhez mérten nem is tehetek volna másként, hiszen egyikük anyagi helyzete sem engedte meg a felesleges költekezést. A senatus által az útra kiutalt viaticum költség fejenként egy arany aureus nem engedett felesleges költekezést. A birodalom területén semmire nem kellet költeniük.

A császár levelét felmutatva, amelyben Aétius mint caduceator és annak megszemélyesítője a senatus által kijelölt puerum repositum szerepelt mindent megkaptak bár mi is legyen az. A kiutalt pénz csak arra az esetre szolgált, ha a birodalmon kívül mégis vásárolniuk kellene valamit. Az utolsó Valériai nagyobb őrhelyen Sopianaeben minden társzekeret felpakoltak élelemmel. A Danubius átkelése előtt Aliscaban már csak pótolták az elfogyasztott élelmiszert. A Hun népek földjén idáig minden lakott települést elkerültek. A kerülő utak biztonságossá tételéről Constantinus saját maga és a rá bízott emberek gondoskodtak.

A három fiú teljesen belefeledkezett a játékba. Az Aétius által levetett és a földre leterített lacernát körbe ülve játszottak. A szerencse úgy látszik ma Litoriust választotta. A jóképű éjfeketehajú fiú minden győztes dobás után felnevetett. A két vesztes ilyenkor bosszankodott vagy ugyan úgy nevettek Litoriusszal együtt. A soron következő mindegyik dobó felnézett az égre és Iuppiterhez fohászkodva dobta el a kockákat, és ha sikerült nagyot dobnia óriási volt az öröm. A játékot Constantinus érkezése szakította félbe.

- Uram pár perc is itt vannak. - mondta

Mind a három fiú felnézett rá de Aétius szolalt meg elsőnek.

- Mennyünk. Nézzük meg kik érkeznek hozzánk. Hátha van pénzük, amit elnyerhetünk tőlük. – mondta nevetve.

 A magas fűben ülök mindnyájan nevettek, de aztán kelletlenül feltápászkodtak. Aétius felvette a földre terített lacernáját és magára terítette. A ruházatuk megigazítása után elindultak. A katonai tunica felett valamennyien bőrmellényt viseltek. A délutáni melegben ez nem tűnt éppen ésszerű viseletnek. A kiképzésük során sokszor húsz, harminc kilós felszereléssel rohantak hegyen völgyön kietlen pusztákon keresztül. Az időjárás viszontagságait valamennyien megszokták már.

A bőrmellény nem sok védelmet nyújtott viselőjének a harcban. A páncél alatt viselve viszont igen hatékony eszköznek tűnt. Az a valaki, aki még külön bélést is rendelt a mellénye alá bizony úgy járt, hogy egészen mélyen a zsebébe kellet nyúlnia. Az a katona, aki ilyen felszerelést hordott nagy valószínűséggel legalább centurio kellet, hogy legyen. A légiók közkatonái ezt a luxust nem élvezhették.

Aétius menet közben intézkedett.

- Vegyél magad mellé legalább két tucat katonát és húzódjatok hátrébb egészen oda a bokrok közé. – mondta Litoriusnak.

- Soha nem tudhatjuk. Lehet, hogy mégsem azok jönnek, akiket várunk. – fejezte be végül.

A kocsikhoz érve felmászott egy félig üresen álló carrusra és így magasabban állva nézett a közeledő lovasok felé. A lovasok elég nagy port vertek maguk körül, nem igazán látszott kik is Ők valójában.  A kocsin való álldogálást elég hamar megunva gyorsan leszállt a carrusról és Félixel együtt az érkezők felé fordulva várakoztak. A többi katona mögöttük jóval hátrébb állt és szótlanul csenden várta mi fog történni. A kíséret, amit még Rómában kapott jó, ha egy fél centuriat kitett. A vele utazó katonák többsége azt a pár kereskedőt volt hivatva védeni, akik az út során vele tartottak. A kereskedők a Római birodalom területén is, de ezen a vidéken különösen rászorultak a hadsereg védelmére.

Aétius fejében még átsuhant a gondolat, a díszes katonai sisakját fel kéne vennie, de a lustasága nagyúr lévén elég hamar lebeszélte erről és ezért úgy döntött mégsem. A cassisát egyébként már napok óta nem találta valószínű valamelyik láda alján csücsül. Az előkelő családból származó ifjak mind a ketten büszkén álltak és hagyták, hogy a késő délutáni nap sugarai gyönyörködjenek izmos testükben. A Rómaiak büszkeségével álltak ott a számukra ismeretlen táj közepén.

A most érkező elöl vágtató három lovas és a mögöttük feltűnő legalább két centuria vad kinézetű harcos mit gondolt az eléjük táruló látványról nem tudni. A gyors iramban érkező lovasok a Rómaiak táborának szélén megtorpant és megállt. Az érkezőket vezető három lovas azonban egészen, Aétius elé jött és csak ott állt meg. A többi lovas mintha ott sem lennének hátrébb várakozott. A lovak apró horkantásain kívül teljes néma csend telepedett a tájra. A két tábor felváltva némán méregette egymást. Az nem derült ki, hogy a csendben való álldogálást és szótlan nézelődést ki bírja tovább, mert kis idő múlva a három lovas közül az egyik megszólalt.

- Kik vagytok és hová mentek? – kérdezte a Hunok nyelvén.

Aétiust nem lepte meg a tény, ezt a beszédet nem érti. A mögötte álló Constantinus már fordította is a kérdést és halkan súgta Hunok. Aétius a kérdező felé fordult és a vártnál jóval hosszabb ideig vizsgálta azt. A kérdező zömök kerekfejű vastag szemöldökű sötétbőrű férfi olyan egykorú vagy valamivel idősebb lehetett nála. Az alapos vizsgálódása végén egészen hangosan és latinul válaszolt.

- Én Gaius Flavius Aétius Maximus a Római Császárság patricius családjának szülötte vagyok. A velem utazó két barátommal és néhány kereskedővel együtt a Hunok nagykirályához tartunk. A mögöttem lévő katonák a kísérőink. Ők a védelmünket szolgálják. A Római Birodalom és a Hunok között létrejött béke alapján Én vagyok a túsz a cseregyerek. – mondta.

A még mindig lóháton ülő idegen nem várva be Constantinus fordítását, mosolyogva furcsa kiejtéssel, de latinul kérdezte.

- Nem vagy Te már elég öreg gyereknek? -

Aétiust meglepte és egyben meg is zavarta az ismeretlen latin beszéde. Az eddigi élete során most fordult elő először, hogy beszél egy Hunnal, aki érti, amit mond. A számára egészen hihetetlennek tűnő dolgon felbátorodva azonnal vissza kérdezett, de most már halkabban.

- És Ti kik vagytok? Benned és kísérőidben kiket tisztelhetünk? -

Az idegen lassan kényelmesen leszállt a lováról. Intett a két társa felé, hogy Ők is tegyék ugyan ezt. A kísérőinek a lovaikról a szilárd talajra való érkezését megvárta és csak azután lépet mosolyogva Aétius elé a jobb karját nyújtva.

- Az Én nevem Bulda. A mellettem álló testvéreim neve Reva és Atilla. Mind a hárman Hun hercegek, illetve Reva a nővérem hercegnő lennénk. A jó apánk Mundcsuk a Hunok nagykirályának testvére. – mondta egészen furcsán ejtve a Latin szavakat.

   Aétius a felé nyújtott kezet elfogadva arcán tükröződő meglepetéssel fordult Reva felé. A látvány hihetetlennek tűnt ott állt előtte egy szokatlanul karcsú barbár ruhás isteni teremtés. A lány arca lényegesen világosabb volt, mint Buldáé. A számára furcsa Hun fejfedő alól kikandikáló szőke hajtincsek és hát persze a szemek. A két tiszta világoskék szempár, amelyek most Őt fürkészték és vizsgálták. Aétius szemeit még mindig Reván felejtve és kitartóan legeltetve ismét megszólalt.

- És szabad tudnom Ti hová tartotok? – kérdezte.

- Az öcsikénket kísérjük el egészen az Isterig. Ott átadjuk, Őt a Rómaiaknak kísérjék, Rómáig. Mint tudod a békeszerződés értelmében a Hunok is adnak egy túszt, cseregyereket Rómának. Ő a Mi kisöcsénk Atilla. Én úgy terveztem, hogy az Isternél fogunk veletek találkozni. Atyánk olyan utasítást adott, hogy a Hun Birodalmon belül Mi kísérjünk téged hozzá. A parancsot teljesítenem kell. – mondta Bulda kinek az arcán a zavartság nyomait lehetett felfedezni.

- Nem is tudom most mi tévő legyek. – folytatta Bulda.

- Verjetek tábort mellettünk. Azután később majd együtt eldöntjük, mi történjen. Gondolom ma már Ti sem mentek tovább. – mondta Aétius

Bulda nem szólt semmit csak bólintott. Azután felpattant a lovára megint intett a két testvére felé, akik szintén lóra ültek és elvágtattak a várakozó Hunok irányába.

Aétius ott maradt Félixel, aki mosollyal az arcán feléje fordult.

- Láttam, amit láttam. A szemei Aétius a szemei, és ahogy a lovon ült. Ha a Hunoknál ilyen lányok élnek. Én örökre ott maradok veled. – mondta.

Aétius nem leplezett bosszúsággal az arcán szólalt meg.

- Ez a barbár meg sem várta, hogy befejezzem, amit mondani szerettem volna. Itt hagyott. Hát milyen hercegek ezek? Igaz a két testvére meg sem szolalt. Na, mindegy. Félix szólj Litoriusnak most már előjöhetnek. -

Félix távozása után gondolatban tovább bosszankodott.

-       Úgy látszik, a Hunok nem igazán tisztelik a Rómaiakat. Ezen a Buldán egy csepp tisztelet semmi alázat, jelei nem látszottak. Próbálna csak Ő így viselkedni. A rettegett és félelmetes Rómával. Róma a mindenható. –

És itt a gondolatai akaratlanul elkalandoztak.

- A lány a szőke világoskék szemű lány. Igaza van Félixnek, ahogy a lovon ült. Na, majd Én megmutatom. –

Ezek voltak az utolsó gondolatai, mert közben a két társa megérkezett. Constantinushoz fordulva kérdezte.

- Ki ez a Bulda? Tudsz róla valamit? -

- Ő a legidősebb fiú. Ő az örökös. A neve Bulda Bleda Bilda Blida de hívják Blaedilának is. A nevét, mint minden Hunnak a különböző népek másképpen ejtik. A Hun nyelvben a neve felhőt jelent. A Hunok igen szeretik nyugodt jóságos és jóindulatú. A kistestvére Atilla, akit még hívnak Atli Etzel Etel Etele pont az ellentéte. A nevét a Gótok Tyla Aila Athila Athyla ejtik ki. Az Ő neve a Hun nyelvben, ha jól tudom folyót jelent, de nem biztos, hogy így van, mert Bulda esetében is a bülüt szó jelenti a felhőt. Lobbanékony hírtelen haragú és vad. – Mégis a Hunok Őt jobban kedvelik, mint Buldát. Az édesanyjuk Daria csodaszép szőke teremtés. Igen nagy szeretettel van a gyermekei iránt. Egyébként az Ő neve Arikan a Hunoknál. A szerencse az, hogy a Hunokat egyáltalán nem érdekli, ki hogyan ejti ki a nevüket. Nagyon sokszor csak mosolyognak, ha valaki nem tudja a nevüket helyesen kiejteni. A köztük eltöltött idő elején Én magam is így jártam. A neveket állandóan összekevertem. – mondta Constantinus és elhallgatott.

 Az idősödő, de még mindig jó karban lévő tolmács direkt nem szólt Revaról pedig tudta a három Római előkelő fiút pont Reva érdekelte volna a legjobban. A hallgatása érthetőnek tűnt, hiszen neki megvolt a saját baja Revaval. A nyilvánvaló tényt magának sem merte bevallani, hogy a Hunok hercegnője milyen mély hatást tett rá mikor a táborukban élt. Az ott léte alatt, hányszor de hányszor kérte Reva látogassa meg Őt és tanítsa latinra. A latin órák sokszor késő délutánig tartottak, sőt néha még tovább is. Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg csak Ő látja úgy, hogy a hercegnő, rajongással van iránta. Az Ő érzései a hercegnő felé soha nem kerültek kimondásra és nem is lettek megfogalmazva. A váratlan találkozás vagy talán a viszontlátás öröme miatt most, viszont kellemes bizsergő érzés uralkodott el az egész testén. A rég elfeledett, de most újból felidézett emlékeknek utat engedve persze, hogy nem szeretett volna Revaról beszélni a büszke pökhendi elkényeztetett úrfik előtt. A félelme, hogy ha beszél Revaról az érzés, amit iránta érez, látszik majd az arcán hallgatásra kényszerítette. A kérdezővel mit sem törődve fejét lehajtva állt és kitartóan hallgatott. A sorsát, mint általában lenni szokott viszont senki nem kerülheti el. A Rómaiak vezetője és tolmácsa sem járt másként hiszen Aétius tovább faggatta.

- És mi van Revaval? Mit tudsz róla? -

Constantinus ereiben megfagyott a vér. Az elég sokáig tartó hallgatása után, valahogy összeszedte magát és megszólalt.

- Ő a legidősebb testvér. – mondta eléggé rekedtes hangon azután folytatta.

- A neve Reva de hívják Reuvanak is. Az ót létem alatt Őt és oly sok másokat is tanítottam latinra. Állíthatom, hogy a rajongása határtalan Róma iránt. – mondta megkönnyebbülten és aztán elhallgatott.

- Ennyi? – kérdezte Aétius.

- Ennyi. – válaszolta Constantinus

- Hát ez nem sok. – mondta Félix és folytatta.

   - Látnod kellet volna a hercegnőt Litorius. Egy földre szállt Iuno. Egy isten, nő. Egy igazi égi csoda. – áradozott Félix.

A daliás Római ifjú ki tudja még meddig folytatta volna, de a végtelennek látszó dics, himnusznak egy Hun lovas érkezése vetett véget. A Hun az öltözéke alapján a Rómaiak akármelyik szabadcsapatában nyugodtan elvegyülhetne, és senki nem venné észre, hogy nem közéjük való. A latinok nyelvén szolalt meg hibátlanul használva a szavakat.

- Az uram a herceg kér benneteket, látogassátok meg. A tiszteletedre Aétius herceg. Az Én uram a hercegünk vacsorát ad. Természetesen a barátaidat és Constantinust, a tolmácsot is szeretettel elvárja. -

 A tökéletes kiejtést és szóhasználatot bármelyik Római plebejus megirigyelhetné gondolta ámultan Aétius, aki meg volt győződve róla ez az ember a Római birodalom szülötte. A Hunok küldöncének szavai végeztével először nem szolt, csak a mellette állókra nézett, mint aki tőlük várja a választ. A jelenlévők viszont mind hallgattak és nagyon úgy tűnt nekik mindegy milyen választ ad a vezetőjük. A meghívás végül is neki szólt éppen ezért akár tetszett akár nem illet mondania valamit.

- Mond, meg a hercegnek valamennyien ott leszünk. – mondta miközben a lovas szemébe nézett.

A Hun a fejével megértő fejbólintással válaszolt, és ahogy jött ugyan úgy távozott. A lovas eltűnte után mindenkinek más járt a fejében, egy közös dolog azért akadt, Revanak hívták. A rejtélyes és még ismeretlen hercegnővel való találkozás esélyeit latolgatták valamennyien. A fiuk egyike sem merte megkérdezni Constantinust milyen szokások járják a Hunoknál. Az estebéd alkalmával a nők is jelen lehetnek, vagy külön sátorban étkeznek. A szép hölgyek társaságára vágyó és sóvárgó fiatalok azt sem tudták pontosan, hogy a Hunok táborában hány nő tartózkodik csak sejtéseik lehettek. Az ilyen irányú kevés ismereteik alapján mégis arra a következtetésre jutottak, a hercegnő nem utazhat női szolgák nélkül. A női szolgák mellé női úrnők is dukálnak, gondolták. Az ábrándozó és szebbnél szebb terveket szövögetők közül Aétius szolalt meg elsőnek és adta ki a parancsokat.

- Litorius szólj, pár katonának velünk jönnek. A tóról hozzatok, vissza annyi lovat amennyi kell. Félix szervezd meg az éjszakai őrséget. Nem szeretnék semmilyen problémát most, hogy ilyen közel van a két tábor egymáshoz. A jelszó legyen Honorius, Nem tudhatjuk mikor érkezünk vissza valószínű akkora már korom sötét lesz. És most mindenki menjen a dolgára. Fél óra múlva itt találkozunk. Hé, még valami ne kenje senki be magát azzal a büdös olajjal. – mondta, és mint aki jól végezte a dolgát két kezével távozásra utaló mozdulatot tett.

A három Római három, felé ment a dolgát intézni. Aétius is elindult a sátra felé.

- Illene tisztálkodnia, de ha nem is az egész testét, de az arcát és a kezét minden kép meg kellene mosnia. - ezzel a gondolattal a fejében lépet be a sátrába, ahol nem egy Római tiszthez méltó rend uralkodott.

- Hova a ménkűbe tették a galeaját? Legalább azt találná meg. -

Az átöltözésről lemondott, hiszen az ünnepi alkalmakra használt dísz tunicája ott volt összegyűrve a sarokban egy ruhásláda tetején. A sisak is ott díszelgett a tunica mellett így legalább az előkerült. Aétius a sisakkal a kezében töprengett.

- Miért mondta a Hunok küldönce nekem Aétius herceg? Mit gondolnak ezek rólam? És különben is milyen ajándékot szokás adni ezeknek a barbároknak, ha meghívnak az asztalukhoz? Egyáltalán van asztaluk? Lehet, hogy a földön ülve kell enni? –

 A sátrában lévő félhomályban körbenézett és szemével kereste azt a ládát, amely a Rómában vásárolt ajándékokat rejtette. A kutakodása végül is eredménnyel végződött, és amikor rálelt már nyitotta is. A két kezével kotorászva majdnem a láda alján megtalálta, amit keresett. A két gyönyörű aranyozott markolatú tört a kezében tartva arra gondolt.

- A hercegek ajándéka már meg van. De mi legyen a hercegnővel? –

 A ládában tovább keresgélve megtalálta a bőrzacskót, amit eddig nem talált. A bőrzacskó egész tartalmát egyenként elővette és hosszasan nézegette, az aranyozott sálakat, kendőket és díszes öveket. A mustra végeztével még mindig nem állt készen a döntésre.

- Ha Én tudnám, mi tetszene egy ilyen csodaszép lánynak. Hé, lehet, hogy már nem is lány, hanem asszony? – amikor erre gondolt megrémült a szíve gyorsabban kezdett kalimpálni.

- Nem az nem lehet. Különben is Constantinus mondta volna. - mikor idáig jutott megnyugodott.         Az ajándékok közül kiválasztott egy aranyozott szálakkal átszőtt teljesen átlátszó világoskék selyem, kendőt.

- Olyan, mint a szeme. - és a fény felé tartotta.

- Ez jó lesz. - gondolta és a két tőrrel együtt betette a kendőt egy kisméretű díszes tarisznyába.

- Mi van még? Ja, a mosdás. –

 A kisasztal felé pillantott. Az összecsukható tábori asztalon lévő edényben a kétes tisztaságú víz nem igazán látszott bizalom, gerjesztőnek. Az edény mellett lévő korsó teljesen üresen állt. A kezeit azért megmosta a tálban és rázogatni kezdte, mert sehol sem látott kéztörlésre alkalmas kendőt. A sátorban uralkodó rendetlenséghez és zűrzavarhoz már régen még kezdő katona korában hozzászokott. A szolgálatára beosztott légionáriusok nem igazán törődtek semmivel. A szép szó itt nem használt. Az utazásai alatt megtanulta, örülni kell, mindennek és el kell fogadni úgy a dolgokat, ahogyan vannak. Akik nem így cselekedtek azok bizony nem tudni miért, de apró kellemetlenségek áldozatai lettek, teszem azt a sátraikat reggelre elöntötte a víz vagy éppen összedőltek. A légion belüli katonai rendfokozati rangsoron túl létezett egy tiszteletbeli rangsor, ez néha többet ért mindennél. Az életed függhetett ettől. Aétius ezt nagyon jól tudta. A kezében a sisakjával és a tarisznyával kilépet a sátorból és elindult a találkahely felé. A többiek már vártak rá. Félix és Litorius furcsán néztek rá Ők ugyan is makulátlan disz egyenruháikban fejükön fényes sisakban feszítettek. Aétius még az illatos olajaik szagát is érezte. Constantinus ugyan szerényebben volt öltözve, de illatban Ő sem múlta alul a másik kettőt. Aétius felnézett az égre és nevetve kezeit felfelé nyújtva kérdezte.

- Iuppiter mit tettél ezekkel a jámbor emberekkel? Két órával ezelőtt még olyan rendes emberek voltak.

A társai mind a hárman Aétiusra néztek és a fejüket csóválták. Litorius meg is jegyezte.

- És te? – és a kezével Aétiusra mutatott.

- Miért mi van velem? – kérdezett vissza Aétius.

- Semmi. – mondta egészen elnyújtva Litorius és mind a hármuk arcán széles mosoly látszott.

- Menjünk. – mondta Aétius és kivette lovának kantárszárát az előtte álló légionárius kezéből.                                A hírtelen történő mozdulata, amivel a ló nyergébe pattant nagyon megszokottnak és begyakoroltnak tűnt. A masszív strapabíró andalúz éjfekete lovát igazán kedvelte, hiszen már több mint öt éve szolgálták egymást. A többiek követték a példáját és nyeregbe szálltak. Aétius lovagolt legelöl kissé mögötte Félix és Litorius utánuk Constantinus és legvégül a légiósok követték Őket.

Az indulásukkor a tájra boruló sötétedésben már alig lehetett látni valamit. Aétius hű és szeretett társára a lovára hagyatkozott így bizony előfordult, hogy a lacernajának széle valamelyik bokor ágához ért. A távolban fénylő Hun tábortüzek jelezték az úti célt. Az útjuk nem tartott soká, hamar odaértek, hiszen a Hunok közel táboroztak az Ő táborához. A tábortüzek fénykörébe belovagolva a következő látvány fogadta. A fények által teljesen megvilágított tér közepén egy hosszúkás nagy asztal állt. Az asztal hosszanti részén, két oldalon ácsolt padokat látott. Az asztal egyik oldalán öten ültek, és amikor meglátták Őt felálltak és feléje indultak. Aétius addig nyeregben maradt, amíg a társai mellé nem értek. A vendégségbe érkezők szinte egyszerre szálltak le a lovak hátáról. A sötétből szolgák serege ugrott elő, akik elvezették a lovaikat, és ugyan ez történt a légionáriusokkal is, akiket a szolgák a tábortüzek felé vezettek. Az eléje siető öt fő közül felismerte Revát Buldát Atillát, de a másik kettőt most látta először.

- Legyetek üdvözölve Rómaiak. Gyertek és foglaljatok helyet asztalunknál. Bemutatom nektek a mellettem álló két vitézt Beriket és Ennedzurt. - mondta a tőle elvárható latinsággal Bulda.

Az illendőség szabályai szerint most Aétius következett. A jobb kezét feltartva és kissé meghajolva üdvözölte a jelenlévőket.

- Bemutatom nektek a társaimat, Félixet Litoriust és Constantinust. – és a kezével mindig arra a személyre mutatott, akinek a neve elhangzott miközben folytatta.

- Gondolom, Constantinust ismeritek már. Tiszteletem jeléül csekély ajándékot szeretnék átadni. -

Az ajándékozást Revaval kezdte azután Bulda és végül Atilla következtek. Az ajándék átadás után kicsit feszengett zavartnak tűnt, mert neki senki nem szolt, hogy még két magas rangú Hun is jelen lesz. Azt sem tudta, hogy Berik és Ennedzur milyen rangban lehetnek, és hogy miért vannak jelen. Az alapján, hogy itt vannak csak fő emberek lehetnek, hiszen Bulda nem említette más hercegek jelenlétét. A megajándékozott vendéglátók egyenként köszönték meg az ajándékot. Reva arcán még egy kis mosolyt is látni vélt. Bulda meg is jegyezte.

- Remélem, ezt a tört soha sem kell Róma ellen fordítanom. – és közben mosolygott.

- Parancsoljatok. – mutatott jobb kezével az asztal felé még mindig mosolyogva.

- Te Aétius a nővérem Reva és Atilla közé ülsz. –

És valóban az egyik oldalon középen Bulda jobbján Reva aztán Aétius és végül Atilla következtek. A balján Berik és Ennedzur foglalt helyet. Aétiusal szemben helyezkedet el Constantinus két oldalán Félixel és Litoriusal így, lehetővé vált az azonnali fordítás.  Az elhelyezkedés után szinte azonnal a tüzek mellől szolgák egész serege kezdte el az ételek felszolgálását. A tábortüzeknél a zenészek elkezdtek muzsikálni. A sípok dobok furulyák vad ritmusba kezdtek. A szolgáknak köszönhetően hihetetlen gyorsasággal tele lett az asztal. A gőzölgő levesek húsok főt zöldségek szárított gyümölcsök mártások és szószok garmadája minden mennyiségben ingerelte az éhezőket. A sok inni valónak rengeteg kancsó és mellé fából készült ívó poharak kerültek az asztalra, igaz azt nem lehetett tudni melyik kancsó mit tartalmaz. Bulda és Atilla elé díszes ezüstveretes ívó kürt került. Az egyik szolga Aétius elé is letett egy ívó kürtöt. Az ilyen és ehhez hasonló nagy megtiszteltetésben még soha sem részesült. A Gótoknál már látott ilyen eszközt, tudta mire szolgál, de használni vagy egyáltalán kipróbálni mind ez ideig nem tudta mivel sohasem adtak a kezébe egyet sem. Az ívó kürt használójának igen magas rangú vagy beosztású személynek kellet lennie. Aétius ámultan nézte ezt az étel bőséget és mennyiséget. A látottak teljesen lenyűgözték. A Rómaiak utazásaik során rendszerint főleg kását és aztán megint kását fogyasztottak. A hús csak abban az esetben került az asztalra, ha az frissnek bizonyult. Az egyik ámulatból a másikba esve még mindig ott tartott, hogyan került ez az asztal ide a puszta közepén. A tüzek felé tekintve látta, hogy ott rengetegen vannak és serényen dolgoznak. A tűz felet lévő hosszúkás üst formájú valami és a tűzre helyezett kövek látványa számára ismeretlen volt. A római légiósok táncolnak valamilyen barbár táncot együtt a Hun katonákkal. Ahhoz, hogy pontosan lássa, mi történik ott, közelebb kellet volna mennie, de ez most nem állt módjában. A rövid itt léte alatt eszébe jutó megannyi kérdést szerette volna feltenni Constantinusnak, de az éppen az ételek fatányérjára való szedésével foglalatoskodott. A pillanatnyi kíváncsiságát nem állt módjában csillapítani ezért jobb híján a tolmácsuk példáját követve kicsit előre hajolva Ő is szedett a gőzölgő levesből a tányérjába pár kanállal. A Hunok ételeit még soha nem ízlelve nem tudta mi várja következéskép egészen óvatosan kezdet el enni. Az első pár kanál, amit a szájába vett ízlett, sőt nagyon ízlett. A kellemes élménytől teljesen felbátorodva minden ételt végig kóstolt. Az sem zavarta, ha közben valamelyik kihűlt. Az ételek után az italok következtek.  Az egymást gyorsan követő ivásai alkalmával kissé ügyetlenül, ugyan de sikerült az ívó kürtjét úgy használnia, hogy senki ne vegye észre most tart életében először ilyet a kezében. A bor a sör után az a valami fehér ital egészen meglepte.  A torkán kellemesen erős és kaparó érzést érzett.

- Nem tudom mi ez, de jó. - gondolta és többször is töltött az ívó kürtjébe az italból.

Az evés vége felé járva még tejet és vizet is ivott az asztalra tett kancsókból, hiszen nem tudta melyikben mi van.  Az elég hosszan tartó jóízű étkezése alatt azért igyekezett figyelni az evés közbeni beszélgetőkre is. Bulda mind végig beszélgetett a mellette ülő Hun főemberekkel. A példáját követte a két testvér Reva és Atilla is egymás közt társalogtak. A beszélgetések Hun nyelven folytak csak Constantinus érthette azokat, ha egyáltalán figyelt rájuk. Aétius és a többi Római szótlanul csendben ettek ittak. A csodaszép ruhát és ékszereket viselő hercegnő valószínűleg a szeme sarkából figyelhette Aétiust mert az, amikor a végére ért az asztalnál elkövetett kissé ügyetlen ügyködésének szinte egyszerre szolalt meg Atillával.

- Tényleg olyan szép az a Róma? – kérdezték egyszerre mind a ketten ugyan azt latinul.

A tényen miszerint mind a ketten egyszerre ugyan azt kérdezték nevettek és egymásra néztek. Aétius mint ma már többször is meghökkent.  A testvérpár Latin szavainak hallatára a tolmácsuk által mondottak jutottak az eszébe. Constantinus mondta ugyan, hogy Revat tanította latinra, de Atilláról nem beszélt. A hercegnő édes csilingelő hangja, mint a legszebb dallam úgy visszhangzottak a fülében nem tudott betelni velük, teljesen oda lett.

- Igen tényleg olyan szép és hatalmas. – mondta nem túl nagy meggyőződéssel Aétius.

 Az emlékeket leporolva, ha a szűk bűzös sikátorokra gondolt, ahol a köveken folyt az emberi ürülék. A szagokra, amelyek egész Rómát elárasztották. A mindig nyüzsgő zsúfolt és hangos piacok terek lehangoló látványt nyújtottak. Az viszont tény és való, ha a jótékony eső mindezt elmosta, akkor bizony a korai felkelő napsugarak egy csodaszép Rómát simogattak. Az igazat mégsem mondhatta, hogy Ő nem is Római és az élményei alapján nem igazán szeretne Rómában élni. A csúnya kiábrándító és számára kellemetlen valóságot mélyen eltemetve és elhallgatva most inkább más mederbe terelte a megkezdett beszélgetést. A rövid élete során hamar megtanulta a nők szeretik, ha dicsérik őket.

- Minden Római nő ilyen szép szőke hajat és ilyen szép kék szemet szeretne, mint a tied úrnőm. – mondta a szemét lecsukva és a fejét Reva felé fordítva.

- Tényleg? De miért? - kérdezte Reva

- Mert a Római nők haja és szeme sötét színű éppen ezért vágynak másra. A saját szemeddel láthatod egyikünk haja és szeme sem világos. A Római férfiak többsége a megszokott fekete hajjal és szempárral ellentétben a szőke hajú és kék szemű hölgyeket kedveli. A rabszolgapiacon minden pénzt megadnak, egy fiatal karcsú szőke és kék szemű lányért. Még az sem zavarja Őket, ha esetleg nem is lány, hanem asszony az illető. Az előkelőbb családok hölgy tagjai minden eszközt bevetnek és alkalmaznak azért, hogy felhívják magukra a férfiak figyelmét. Tényleg mindent elkövetnek. Szőkére festik a hajukat és a szemöldöküket. A sokszori festés miatt a hajuk kihullik, de még ez sem riasztja el Őket. A szőke hajú rabszolganők levágott hajából parókát csináltatnak maguknak. Az ilyen póthajjal korzózó hölgyek igen bizarr látványt nyújtanak Róma terein. Úrnőm bízvást állíthatom, Te Rómában igen nagy feltűnést keltenél. Az összes valamire való római férfi a lábaid előtt heverne, és a sarudat csókolgatná. – válaszolta Aétius és közben azt figyelte a válasza milyen hatással van Revara.

- Még Te magad is? - kérdezte Reva és a szemében huncut fény ragyogott.

- Természetesen. – válaszolta sietve Aétius.

- Na, ne Római! Úgy látom, egészen el akarod csavarni a nővérem fejét. Tudnod kell, ehhez nekem is lesz egy pár keresetlen szavam. – mondta Bulda de közben elmosolyogta magát.

A többiek azt hitték nem is figyel arra, amit Aétius mond pedig nem ez történt. A figyelme mindenre kiterjedt és azonnal reagált bár mi legyen is az. A tűznél történtek ép úgy érdekelték, mint az asztalnál elhangzó beszélgetések. A nem kedvére történő dolgokat azonnali halk utasításokkal igyekezett megváltoztatni. Az sem kerülte el a figyelmét, amikor látta a szolgák a tábortüzeknél nem raknak több fát a tűzre és kezdik az ételeket elrámolni. A zene is elhallgatott ezért gyorsan bort és sört hozatott és olajmécseseket az asztalhoz. A jó házigazdához híven mindenkinek újra és megint újra töltetett. Aétius feje kezdett elnehezülni. A gondolatai kezdtek lelassulni. A bor, amit felszolgáltak nem volt vízzel hígítva mégsem volt savanykás. A római borok víz nélkül ihatatlanok voltak. A fehér színű erős ital nagyon kellette magát. A képzelet vagy valóság keveredésének látszata alapján úgy tűnt neki Reva a szeme sarkából figyeli. Az egész esti összejövetel alatt mindenkit más és más érdekelt és foglalkoztatott. Buldát az érdekelte leginkább, hogy az egész esti étkezés alatt minden rendben legyen és zavartalanul történjen. Azt szerette volna megmutatni ezeknek a büszke Rómaiaknak milyen is az igazi Hun vendégszeretet. A holnapi döntés miszerint hogyan legyen tovább kicsit aggasztotta.

Atillát csak Róma és megint Róma érdekelte. A kérdések egész sorát zúdította mindenkire. Félixet és Litoriuszt felváltva kérdezgette. A viselkedése érthetőnek tűnt Rómába küldték, ahol még soha sem járt. Félix egész este le nem vette a szemét Revaról, ez néha már egészen zavarónak látszott, de ugyan ezt tette Litorius is. A két fiatal Római viselkedése alapján úgy tűnt mintha összebeszéltek volna. A gondolataik megfejtéséhez nem kellett nagy képzelő erő, mind a két fiú le volt nyűgözve, és mint két olvadt sajt hevertek Reva lábainál. Constantinus viselkedése alapján nyugodtnak és higgadtnak tűnhetett csak a figyelmes szemlélők vehették észre az apró jeleket. Az est folyamán bárkivel is beszélgetett igyekezett úgy fordulni és helyezkedni, hogy a szemei ne találkozzanak Reva pillantásával. Reva kérdéseit igyekezett szemlesütve megválaszolni. A külső szemlélő a tisztelet jelének is felfoghatta ezt. Az, hogy közben mire is gondol valójában nem lehetett tudni. Berik és Ennedzur egész este Hunul beszéltek. A Rómaiak közül csak Constantinus volt a partnerük. A Bulda által kiadott parancsokat Ők közvetítették a serényen futkosó szolgák felé. Az is megesett, hogy felálltak az asztaltól elmentek intézkedni, de azután sietve visszatértek. Az, hogy beszélnek e latinul nem derült ki. Aétiust mindvégig egy dolog kötötte le, igyekezett jó benyomást tenni a vendéglátóira még akkor is, ha ez nem mindig sikerült. A tudat miszerint az elkövetkező időben a Hunoknál való életének milyensége nagy valószínűséggel ezektől az emberektől is függhet kissé nyomasztotta. A lehető legnagyobb odaadással megpróbált mindenre odafigyelni pedig a végén kótyagos fejjel ez nem igazán ment. A hercegnő gondolatai megfejthetetlennek látszottak. A viselkedése alapján minden Római úgy érezhette csak is egyedül Őt tünteti ki megkülönböztető figyelmével. A nők különösen értettek ehhez a viselkedési formához pláne az illedelmes előkelő hölgyek. Revat sem kellett félteni ez ügyben. A latin tudása, amit főleg Constantinusnak és más latinoknak köszönhetett kiállta a próbát. A gondolatai többször az Aétius által ajándékozott csodaszép kendő körül jártak. A Hunokhoz is járnak kereskedők, de ilyen portékát még nem látott.

- A római hol szerezhette ezt? Az is lehet, hogy a kedvesének vásárolta az utazása közben? Nem az nem lehet akkor nem ajándékozta volna neki. Ha esetleg még olyan ruhát is hozott magával, amit az előkelő római nők viselnek. – a ki nem mondott csak a fejében kavargó mondatok közül az utolsó egészen felkavarta izgalomba hozta.

Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatták Revat de ezt senki sem sejthette. Mikor látta, hogy Aétius már kelőképen kába akkor fordult kérésével Buldához.

- Ugye megengeditek nekem, hogy a sátrainkba menjek és lepihenjek? Holnap elég mozgalmas nap vár ránk. – mondta

- Természetesen nővérem. Menj csak pihenj jól. – válaszolta Bulda kedvesen.

- Bulda ha megengeded, szeretném Én is megnézni a katonáinkat milyen állapotban vannak? –szolalt meg Aétius is a hercegnő szavai végeztével.

Reva távozása nagyon is kaporra jött neki nem akarta, hogy feltűnjön mennyire zsibbadt már ezen az ácsolt ülő alkalmatosságon. A friss levegő és egy kis mozgás utáni vágya, de az is lehet, hogy egészen más dolog mondatta vele az elöbbieket.

- Hát persze. Menj Te is legalább egy darabon elkíséred a testvéremet. – mondta a vendéglátó herceg.

Aétius felállt, de fél úton felfelé kissé megroggyant. A pillanatnyi megingását korrigálva azonnal összeszedte magát, biccentett az asztalnál ülök felé és utána a már éppen indulni készülő csodaszép teremtés mellé lépett. A két távozó csendben lassan lépkedve elindult a tábortüzek felé. A tüzeken túli sötétséget elérve meg kellet állniuk, hiszen egyikük sem látott a saját óránál tovább. A szótlan hallgatásukat a hercegnő szavai szakították félbe.

- Még mindig milyen kellemes az este. És hogy ragyognak a csillagok. Nincs kedved velem sétálni egy kicsit? -

Aétius az elfogyasztott italok hatásának köszönhetően még mindig kábult fejjel azon tűnődött valóban jól hallotta, amit Reva mondott vagy mind ezt csak a képzelete sugallja. A ball kezével az arcát simogatva megvárta, amíg a szeme teljesen hozzászokik a sötétséghez és csak azután nézett a lányra. Az tény és való a hercegnő itt áll vele szemben és várakozva néz rá igaz ezt a sötétben nem nagyon látta tisztán inkább csak gondolta.

- Hu, ha. Mi lesz ebből? – fordult meg a fejében, de nem volt mit tenni már késő lett volna valamilyen ürüggyel kibújni a kényelmetlen helyzetből.

A pillanatnyi józan ítélőképességének hiánya a következőket mondatta vele, persze az is lehet, hogy valami egészen más érzés hatásának köszönhette mind ezt.

- Veled kedvem volna elsétálni mind nyájunk anyácskájáig egészen a Vénuszig Úrnőm. -

- Azért odáig talán még sem kéne. Túl hosszú és sokáig tartó út lenne. Nem gondolod? – válaszolta Reva és közben elmosolyogta magát.

A Római ifjú a sötétben a lány arcán megjelenő huncut kis mosolyt ugyan nem láthatta, de a szavait hallgatva úgy érezte ez a csodálatos lány nem olyan gőgös és beképzelt, mint amilyennek látszót. A széptevést folytatnia illett, ha nem akart műveletlen faragatlan embernek látszani és bizony Ő nem akart ilyet, tehát a lehető leg udvariasabban mondta.

- A Te szépséged és kedvességed még ezt a sötétséget is beragyogja. –

- Honnan tudod, milyen szép vagyok? Ebben a sötétben az orrunk hegyét nem látjuk. Én úgy láttam egyszer sem mertél a vacsora alatt tüzetesen szemügyre venni engem. Én viszont jól megnéztelek magamnak téged. Egészen biztosan tudom ugyan olyan, vagy mint a többi Római. Próbálsz udvariasan és diplomatikusan viselkedni. Nem mondom ezzel az elég magas termeteddel, a göndör hajaddal, éjfekete szemeiddel és ezekkel a fehér fogakkal nálunk minden Hun hölgynek a kedvence leszel. Jó, ha tudod figyeltelek. Amíg köztünk leszel így is lesz ez mindvégig. De most azt mondom neked. Az ital beszél belőled Flavius. – most szólította először a férfit a nemzetsége nevén.

- Különben is honnan tudod, milyen kedves vagyok? Ma láttuk egymást először. Minden nőnek így szoktál udvarolni? – kérdezte Reva elég meggyőzően és kellő komolysággal.

A feltett kérdések megválaszolatlanok maradtak, hiszen ezekre nem volt jó válasz. Az igen túl pökhendi és beképzelt válasz lett volna. A nem meg ebben a helyzetben nem lett volna hihető. Aétius tehát mélyen hallgatott, miközben szép lassan távolodtak a Hunok táborától. A lassan kényelmesen haladó két fiatalnak úgy tűnt az idő, mint fogalom megszűnik létezni. A körülöttük lévő világot teljesen kirekesztve egymásra túlzottan is odafigyelve, fogalmuk nem volt arról, hogy hová és merre mennek. Az enyhe tavaszi éjszakában szorosan egymás mellett haladtak miközben kusza gondolataik ide, oda csapongtak. Aétius feje kezdett kitisztulni és Ő hallotta meg elsőnek azt az alig halható apró neszezést a bokrok között. Az erdőben kószáló valamilyen állat gondolta, de azért suttogva kérdezte Revat.

- Te is hallod?

- Nem hallok semmit. – válaszolta az.

A lassú tempójukon nem változtatva sétáltak tovább, de most már Aétius a sötétben hol az egyik hol a másik oldalra nézett. A sűrű sötétségnek köszönhetően hiába meresztgette a szemét nem látott semmit. Az idő múlásával már éppen kezdett volna megnyugodni, amikor egy fájdalmas érzés a hátában a háta közepén minden kételyt eloszlatott. A váratlan felismerése, hogy valaki áll mögötte és vagy egy tört vagy egy kardot szegez a hátának teljesen megbénitotta. A kísérlet, hogy megforduljon eleve kudarcra volt ítélve a legkisebb mozdulatára a mögötte álló erősebben nyomta a fegyverét a hátába. A jelenlegi helyzetét kilátástalannak ítélve megállt és nem mozdult, de közben a gondolatai a fejében össze vissza, cikáztak.

- Már megint micsoda butaságot csinált. Minek is engedett a hercegnő kérésének. Miért nem maradt ott a Hunok táborában. Egészen bizonyosra vette Bulda utána küldte az embereit, hogy fogják, le Őt és vigyék eléje. A helyzetet nem fogja tudni megmagyarázni. A hercegnő jóindulatán és akaratán múlik minden. Reva segíthet, rajta egyedül tőle függ minden. - mikor idáig ért furcsa dolog történt.

Reva felsikoltott és valószínűleg Hun nyelven dühösen elkezdett beszélni. Aztán valamilyen más nyelven és végül Görög majd Latin nyelven beszélt. A Latint Görögöt értette az előző két nyelvet nem. A Reva által elhangzott dühös beszéd valószínűleg minden nyelven ugyanazt jelentette. A hercegnő elmondta ki is Ő valójában és mire számíthat az, aki egy újjal is hozzá ér. A támadók minden elhangzó beszéd alatt röhögcséltek és egymás közt beszélgettek. A furcsa ismeretlen nyelven beszélő támadókat sem Reva sem a később beszélni próbáló Aétius fellépése nem hatotta meg. A Rómaiak légiósát durva kezek megragadták és azonmód leteperték a földre. A szájába rongy darabot tettek és teljesen levetkőztették. Az összes fegyverzetét elvették még a caligáját is levették a lábáról. Az ágyékkötőjén és tunikáján kívül már semmi sem volt rajta. A lábát és mind két kezét ugyanazzal az egy szál kötéllel a háta mögött jó erősen megkötözték. A teste furcsa helyzetbe került mozdulni sem tudott. A levegőt az orrán keresztül vette. A nedves fűben nem sokáig fekhetett, mert az előbbi durva kezek ismét megragadták és egyetlen mozdulattal egy ló hátára dobták, mint egy jó nagy teli zsákot. A hercegnő felöl ahol az előbb állt semmilyen hang nem hallatszott. Az Ő sorsa is valószínű ugyan az lett, mint az övé. A ló hátán történő utazás nem tartott sokáig igaz neki egy örökkévalóságnak tűnt. A ló hátáról, mint az előbb is egyetlen jól irányzott dobással egy sátor vagy valamilyen viskó közepén landolt. Az ismeretlen helység kemény földjével való találkozása nem igazán tűnt kellemesnek és probléma mentesnek. A testének valamennyi része fájt és sajogott. A föld nedves volt és kemény mégis megpróbálta valahogy kinyújtani a testét és elhelyezkedni a lehető legkényelmesebb pózban. A sátorban vagy valamilyen viskóban ezt nem tudta pontosan sokáig áthatolhatatlan csend uralkodott. Az időérzékét elveszítve nem tudni mennyi idő után halk nyöszörgés hallatszott a jobb oldala felöl.

- Semmi kétség Reva lesz az. - gondolta és feléje fordulva megpróbált oda kúszni.

A feje nekiütközött egy a puszta földön fekvő testnek. A furcsa helyzeténél fogva nagy nehezen, megpróbálta az arcával feltérképezni milyen pózban fekszik a mellette fekvő. A sorstársa összekötözött kezei és lábai pontosan az arca előtt helyezkedtek el. A próbálkozása, hogy az arcát a megkötözött kezekbe fektesse végül is sikerrel járt. Az illat, ami a kezekből és a fekvő testéből áradt nem hagyott kétséget a Hunok fiatal hölgye az. A hercegnő mintha kitalálta, volna Aétius gondolatait az ujjaival annak arcán kezdett matatni. A szájához érve ujjaival a begyömöszölt rongyot próbálta kihúzni. A siker nem maradt el nagy nehezen, ugyan de az apró ügyes ujjak eltávolították Aétius szájából a nyálas rongyot. Az eredményen felbuzdulva az ifjú Római a szájával nekiesett a hercegnő kezeit bilincsben tartó csomónak. A fogaira számított leginkább, igaz nem tűnt egyszerű feladatnak. A csomó feszes volt és erős. A többszöri eredménytelen próbálkozás után Aétius kétségbe eset. Az eredménytelen próbálkozások miatt már lihegett is, mert közben alig vett levegőt. Az újabb próba során a szájában összegyűjtött nyálát a nyelvével a csomó közé préselte. A várt eredmény bekövetkezett a fogak húzására a csomó engedett. A Hunok hercegnőjének keze és lába szabad lett. A többi már csak pár pillanat kérdése volt, mind a ketten a köteleik nélkül szabadon ültek a sátorban. Aétius a sorsában osztozó lány füléhez hajolt és a fülét szinte a szájába véve nem suttogva inkább lehelve mondta.

- Elmegyünk. -

Reva alig érezhetően biccentett. A férfi a sátor egyik oldalán megpróbálta a fejét kidugni a föld és a sátorlap találkozásánál. A nemezből készült sátoroldal engedett Aétius feje kint volt, de a sötétben nem sok mindent látott. A fejét visszahúzta aztán a kezét a fogolytársa szájára tapasztva megint annak fülébe lehelte.

- Gyere utánam. -

A mostanra már meglehetősen lehűlt hűvös éjszakában Ő mászott ki először utána Reva következett. A börtönül szolgáló sátrat elhagyva egy darabig nem mertek felállni, de kis idő múlva mind a ketten kiegyenesedtek. Az első pár óvatos lépések után egészen gyorsan kezdtek el lépkedni. A menekülök közül egyikük, sem mert hátra nézni, mert attól féltek esetleg olyan dolgot látnak, ami a szökésükben megakadályozná Őket. A korom sötétben egymás kezét fogva haladtak előre. A hely, ahol éppen jártak ismerete nélkül a képzett légiós csak a vak szerencsében bízhatott. A katonai kiképzésen tanultak itt semmit nem értek. A fegyvereinek hiánya és Reva jelenléte csak akadályozta az ésszerű megoldások végrehajtásában. A futás, mint a legegyszerűbb menekülési eszköz elképzelhetetlennek tűnt. A sötétben nem tudta felmérni a terepviszonyokat így az elrejtőzés lehetősége szintén kieset a lehetőségek tárházából. A józanész diktálta megoldást és parancsot nem merte a mellette haladó lánnyal közölni. Az esze által súgtak alapján szét kellett volna válniuk és különböző irányba egyenként megpróbálni a szökést. Az esély így arra, hogy a Hunok vagy a római légió katonái megtalálják Őket duplájára nő. Az idő múlásával a kezdeti vad iramot diktáló Római katona érezte kezdenek lelassulni. Az általa elfogadhatónak ítélt és gondolt tempó csiga lassúságura zsugorodott. A kérdésre, amit az egyre jobban fáradó hercegnőhöz intézett Ő maga is tudta a választ mégis feltette.

- Fáradt vagy úrnőm? -

- Igen és fázom is. – válaszolta az és látszott rajta mennyire didereg.

A mindenre elszánt Aétius fejében megfordult esetleg levethetné a katonai tunicaját és azt Reva magára ölthetné, de nem ezt tette. A lány elé állt egészen szorosan úgy, hogy a testük teljesen összeért azután átkarolta. A hercegnő mozdulatlan maradt a legkisebb jelét nem adta az elutasításnak. A szorosan egymás testéhez simuló páros egy szót sem szolt. A szívük gyors zakatolását mind a ketten érezték. A furcsa bódult állapotból jó sók idő eltelte után Reva ocsúdott először.

- Mennünk kéne Flavius. – szolalt meg érzelmektől nem mentes csilingelő hangon az egy szál pendelyben álldogáló lány.

A Rómaiak büszke délceg csatát még nem kóstoló katonája igaz nagy nehézségek árán, de visszatért a jelenbe. Az előző pár percben vagy ki tudja mennyi idő alatt nem igazán a földi dolgok foglalkoztatták. A kezeit, amelyek szorosan Revat ölelték szomorúan és kelletlenül levette a lány testéről. A mély sóhaj, ami a testét elhagyta mindent elmondott és elárult. A sötétben a hercegnő kicsi törékeny kezét megfogva újra elindultak. A börtönükként szolgáló sátortól idáig megtett távolságot még becslés alapján sem volt képes megítélni. A sötétben most először hátrafordult és örömmel állapította meg nem látja fogva tartói tábortüzeit. A megtett út ezek szerint több milium is lehetett. A mezítelen lábai alatt egyre többször érezte a talaj, amin járnak vizes és süppedő ezért találomra jobbra irányt változtatott. A szerencse mellé szegődött a föld, amin jártak száraz lett és enyhén emelkedett. A gondjai azért nem csitultak, mert lassan elkezdett hajnalodni. A gyenge hajnali fényben látta a csodálatosan szép hosszú szőke hajat viselő égi tünemény ugyan úgy, mint Ő is csupasz lábbal gyalogol és rajta sincs semmi más csak egy tunica szerű igaz annál jóval hosszabb fehér valami. A látvány lenyűgözte, de egyben el is szomorította. A tudat, hogy a fogva tartóik hamarosan észreveszik szökésüket és elkezdik keresni Őket elégé nyugtalanította. A percek és az idő múlását nem érzékelte csak egy cél lebegett a szeme előtt minél messzebbre kerülni. A táj, amin haladtak megváltozott egyre több lett a fa és erdős ligetek látszottak minden felé. Az egyik erdős ligethez érve egy alkalmasnak látszó fánál megállt és elengedte Reva kezét.

- Felmászom rá és körül nézek. Talán látok majd valamit, ami majd útba igazit. – mondta Aétius de az igazi okot mélyen elhallgatta.

A kíváncsisága érthető volt szerette volna, tudni üldözik e már Őket a furcsa érthetetlen beszédű idegenek. A Hun királyi család tagjának megnyugtatása számára mindennél fontosabbnak látszott, hiszen felelősnek érezte magát az elmúlt történések ilyen mód alakulásában. A fellelősége elvitathatatlan, ha jobban figyel, vagy legalább megpróbál harcolni az elfogásuk pillanatában akkor most nyugodtabb lenne. A viselkedése alapján egy zöldfülű újonc is kineveti a légióból. A fára mászás igaz kissé ügyetlenkedve, de sikerült. A fa tetején állva abba az irányba próbált nézni ahonnét feltételezése szerint jöhettek az üldözőik. A látványra, ami eléje tárult nem számított, de nem is lepte meg. A felkelő nap sugarai a feléjük vágtató lovasok nyergére akasztott pajzsaikon tükröződtek vissza. A lehetőség, hogy esetleg a lovasok Hunok fennállt, de az éjszakai történések miatt, nem mert további kockázatot bevállalni. A közte és a lovasok közti távolságot másfél miliumra becsülte. A kilátástalan helyzetnek megfelelően cselekedett. Azonnal lemászott, szó nélkül megragadta a fa alatt várakozó és kérdő tekintettel reá néző lány kezét és elkezdett vele futni egy körülbelül három, négy stadium távolságra lévő sűrű erdős rész felé. A minden ruhájától és csizmájától megfosztott Reva futott vele együtt, amíg bírta. Az éjszakai kaland a hercegnő minden erejét kiszívta. A távolság felénél a földre zuhant és lihegett. A jó erőben lévő és különböző embert próbáló kiképzéseken áteső légiós azonnal felkapta és a hátára dobta, mint egy teli zsákot és futott tovább. A háta mögött már hallotta a lovak horkantását és az üldözői kurjantásait. A most már igen nehéz teherrel történő futás közben nem nézett sehová csak előre. Az erdős liget szélétől már csak pár passus választotta el, amikor ösztönszerűen felnézett és földbegyökerezett a lába.

- Nincs tovább. - gondolta és lerogyott édes terhével együtt a földre.

Az előtte álló és tornyosuló lovas alakját csak a verejtékének cseppjein keresztül látta. A lovas feltartott kezének intésére megannyi lovas jött elő a sűrű fák közül. Az elöl álló lovas a kezével most a földön fekvő egymásba gabalyodott két emberi testre mutatott, de még mindig nem szólt egy szót sem. A lovakról leszálló körülbelül fél tucat katona azonnal Revahoz és Aétiushoz rohantak. A félig kába és alélt Aétius kezei közül szinte kitépték a hercegnőt és bebugyolálták egy vastag díszes aranyozott takaróba. A takaróba csavart hercegnőt a katonák bevitték az erdőbe. A Hunok jutott el a gondolat a cseregyerek tudatáig. A fejét felemelve, de még mindig a földön térdelve most vette igazán szemügyre az előtte álló lovast.

- Bulda. - és hangosan ki is mondta az előtte lovon ülő herceg nevét.

 A lovas egyértelmű intésének engedelmeskedve felállt. A Hun herceg további kézzel intézett parancsait végrehajtva megfordult és látta üldözői már fél stadium távolságra sincsenek. A gyors iramban közeledők mögött nem sokkal lemaradva a római légió katonáit pillantotta meg. Az üldözőknek esélyük sem maradt a kitérésre vagy elmenekülésre. A számukra kijelölt út, amiről nem térhettek le csak egyenesen előre vitt. Az erdőben ellőttük mindenütt Hunok vártak rájuk. A római légió katonái hátulról szorították Őket az erdő felé. A tisztás két oldalán jobb és ball oldalon is Hun harcosokat látott Aétius. Az általa még soha sem látott ruhát viselő idegenek most tőle szinte karnyújtásnyi távolságra megálltak. Bulda egészen Aétius mellé léptetett lovával és megszólalt.

- Kik vagytok? – kérdezte Hun nyelven.

- Jazigok vagyunk nagy jó uram. – válaszolta egyikük, aki most kivált közülük és egészen előre jött.

A szintén Hun nyelven válaszoló a csapat vezetője lehetett.

- Mi a neved Jazig? – kérdezte most Atilla, aki szintén kivált a Hun lovasok közül és testvére mellé léptetett lovával.

- Babainak hívnak. – válaszolta a kérdezett, de már Atillának nem mondta, hogy uram.

- Miért üldözitek ezt a férfit és nőt Babai? – kérdezte még mindig nyugodt hangon Bulda.

- Mert megszöktek tőlünk uram. – válaszolta a kérdezett.

- Tőletek. - ezt a szót egészen nyújtva mondta Bulda de azután folytatta.

- A férfi Róma követe katona és herceg. A nő a Hunok királyának lánya hercegnő. Vaj hogyan kerültek Ők a Te társaságodba? -

- Az éjjel elfogtuk Őket, mert azt hittük kémek és utánunk kémkednek. - válaszolta Babai egészen nyugodt hangon.

- Tehát azt hittétek erről a római katonáról és a nőről, hogy kémek és utánatok kémkednek. –mondta Bulda latinul, hogy a mellette a földön álló Rómaiak szülötte is értse.

Aétiust elöntötte a düh, és amikor megszólalt az egész teste remegett az indulattól.

- Mi kémek? Én magam Latinul Görögül Gótul és Alánul is elmondtam kik vagyunk. A hercegnő Hunul Görögül Latinul és még valamilyen más nyelven is közölte kicsoda Ő valójában. Tudatta veletek, ha csak egy újjal is hozzáértek mi vár rátok. De Ti mindvégig csak nevettetek és úgy tettetek mintha nem értenétek egy szót sem. -

- Ez a Római hazudik. – mondta most már hangosan és elég indulatosan Babai.

- Milyen érdekes egyszerre minden nyelvet megértesz Jazig. – mondta Bulda komor arccal és folytatta.

- A Római herceg a Hunok vendége, és mint ilyet előjogok és teljes védelem illetik meg. A Hun hercegnő a testvérünk a szeretett nővérünk. Nem tudom, mit szólna Apánk és főleg anyánk, ha megtudná, hogy hagytuk elrabolni a testvérünket. – ezt már kiabálva és dühödten, de még mindig Latinul mondta.

- Itt helyben le kéne kaszabolnunk az embereidet és Téged meg karóba húznunk. Ha a mellettem lévő testvéremen, aki mellesleg ugyan úgy herceg, mint Én múlna te már nem élnél. Na, mit szólsz hozzá Babai?-

- Hát az nem lenne jó. Herceg. – mondta egész halkan a Jazigok vezetője és a fejét lehajtotta.

A Jazigok és a Hunok is néma csöndben álltak csak a lovaik neszezése hallatszott. A Hunok a jelre vártak Bulda vagy Atilla adott jelére azonnal lemészárolták volna az alig negyven, ötven főt kitevő Jazigokat. A Jazigok vezére most hirtelen hátrafordult és a kezével intett. A Hunok kezében megjelentek a feszülő íjak és mind a Jazigok felé irányultak, de nem lőttek. A visszaforduló Babai látva mi történik megadóan mind a két kézét a magasba emelte. A Hunok íjaikat leengedték és vártak tovább. A Jazigok hátsó sorából egy lovas előre lovagolt és két takaróba csavart csomagot helyezett Aétius lábai elé azután visszament oda, ahol az előbb állt. Aétius a takarókat egyenként széthajtotta és látta az egyikben az Ő fegyverei és ruhái vannak, míg a másik csomag Reva ékszereit és ruháit tartalmazta. A Hunok közül megint ott termet egy katona és a hercegnő holmiját sietve magával vitte. A feszült és a Jazigok számára kétségbe ejtő helyzetet Bulda szavai oldották fel.

- Minden Jazig tegye le a fegyvereit. Még Te is Babai. Akinél valamilyen fegyvert találunk, azonnal megöljük. – mondta és megint intett a kezével a Hunok felé.

Babai megint hátrafordult a katonái felé és Jazig nyelven hangosan parancsokat osztogatott. A katonák szó nélkül engedelmeskedtek a parancsnak és minden fegyvert letettek a fűbe. A Hunok hercegének előbbi kézmozdulatára megint előjövő Hun katonák minden fegyvert összeszedtek a földről és azonnal elvitték azokat. A katonáinak távozását megvárva újra megszólalt Bulda.

- A Hunok a Jazig néppel békében élnek. Ti a Mi szövetségeseink vagytok. A szerződést a két nép között a királyotok Zizais írta alá.

- Ő az Én nagyapám. – vágta közbe Babai váratlanul.

- Ha ez így van, akkor, mint Jazig hercegnek az általam elmondottakat mind tudnod kellene. Most elmondom, hogy határoztam. – folytatta zavartalanul Bulda és közben Atillára nézett.

- Az embereid mind velünk jönnek, mint foglyok. Te választhatsz magad mellé egy társat, akivel hazamehettek. Az embereid kiváltásának ára száz talentum arany. Az összeget tíz napfelkeltén belül elhozzátok a Hunok nyári ordujába. Ha Te vagy a társad nem hozzátok el a pénzt minden emberedet eladjuk rabszolgának. Remélem, a szálláshelyetek közel van, így hamar fordulhattok. És most válasz magadnak egy embert a tieid közül. – fejezte be mondandóját Bulda.

- Beuka. – mondta elég hangosan Babai.

A hívására a Jazigok közül lassan előléptetett egy lovas, aki nem igazán tűnt boldognak. A két lovas szó nélkül elindult északnyugati irányba. A még mindig csendben várakozó Hunok utat engedtek a távozóknak. Bulda most Aétiusra nézett és megszólalt.

- Veled lesz egy kis elszámolni valóm Római. – a római szót egészen keményen hangsúlyozta.

- Bíztam benned és lám mi lett a vége. – mondta és bal kezét a magasba emelte.

Az egész Hun sereg a foglyokkal együtt elindult vissza a táboruk felé. A szikrázóan tündöklő napsütésben a Római katonák és a vezetőjük Aétius ott maradtak mozdulatlanul néma csendben zavarodottan és árván az erdő szélen teljesen egyedül.

 

 

 

 

 

Oldal: A HUN-ok meséi
tervezés HIDRO-BUILD KFT. - © 2008 - 2024 - tervezesepites.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat